A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Queen The Works
nagylemez
Megjelent	1984. február 27.
Felvételek	1983 augusztus-1984 január, Musicland stúdió, München Record Plant stúdió, Los Angeles
Stílus	Rock
Hossz	37 perc 28 másodperc
Kiadó	EMI/Parlophone (Anglia) Capitol/Hollywood (Amerika)
Producer	Queen, Reinhold Mack
Queen-kronológia
Hot Space (1982) The Works (1984) A Kind of Magic (1986)
Kislemezek az albumról
Radio Ga Ga Megjelent: 1984. január 23. I Want to Break Free Megjelent: 1984. április 22. It’s a Hard Life Megjelent: 1984. július 16. Hammer to Fall Megjelent: 1984. szeptember 10.

A The Works a brit Queen rockegyüttes tizenegyedik stúdióalbuma. 1984. február 24-én jelent meg, a producerei Reinhold Mack és az együttes tagjai voltak.

Miután az előző album, a Hot Space funk és diszkó stílusa rossz fogadtatásra talált, az együttes visszatért a nyers és slágeres hard rock hangzáshoz.^[1] Az eredmény vegyes volt, Angliában jó fogadtatásra talált a lemez, de Amerikában újra bukás volt. Rontott a népszerűségükön, hogy az I Want to Break Free című dalhoz forgatott videoklipbe a tagok női ruhában szerepeltek, az amerikai közönség nagy része ezt nehezen tudta elfogadni.^[2] A kritikusok nagyrészt pozitívan fogadták a lemezt, főként a keményebb dalokat értékelték rajta.^[1][3]

A fent említett dalon kívül további három, viszonylag sikeres kislemez jelent meg róla: a Radio Ga Ga, az It’s a Hard Life és a Hammer to Fall. Mind a négy dalnak az együttes más-más tagja volt a szerzője, és mind jelentős siker lett Angliában.

Tartalomjegyzék 1 Története 2 Zenei stílus 3 Videoklipek 4 Fogadtatás 5 Az album dalai 6 Közreműködők 7 Helyezések és eladások 8 Lásd még 9 Források 10 Külső hivatkozások

Története

Az 1982-es Hot Space sikertelensége (#4 UK, #23 US) nagyobb szünetet hozott az együttes munkájában. Az 1983-as évben a közös munka háttérbe szorult,^[4] a tagok a saját dolgaikat intézték: Freddie Mercury már ekkor nekikezdett az 1985-ös Mr. Bad Guy szólóalbumának egyes dalaihoz, Brian May pedig Eddie Van Halennel és Alan Gratzerrel közösen egy blues album, a Star Fleet Project megalkotásán fáradoztak.

A nyár folyamán Brian, – Reinhold Mack segítségével – a Heavy Pettin együttes bemutatkozó albumának volt a producere. John Deacon session zenészként basszusgitározott, Roger Taylor és Freddie pedig háttérvokálozott. Közben elhagyták amerikai kiadójukat, az Elektrát, és a Capitol Recordshoz szerződtek.

1983 augusztusában a Los Angeles-i Record Plant stúdióban kezdték el a felvételeket – ez volt az első albumuk, amelyet részben Amerikában vettek fel. A közös munka feszültre sikeredett, gyakoriak voltak a veszekedések. Jellemző volt a hangulatra Brian későbbi vallomása: „Egy ideig utáltuk egymást. A The Works felvételei alatt nagyon dühösek voltunk egymásra. Néhány alkalommal elhagytam az együttest – tudod, csak egy napra. Elmegyek, és nem jövök vissza! – kiáltottam”. Már 1984-ben esett meg az az incidens, melynek során egy San Remo-i koncert előkészületei alatt Brian és Roger a dalkiválasztás és a színpadi megjelenésen csúnyán összevitatkoztak – a helyzetet Freddie mentette meg, azzal, hogy megnevettette őket.^[4]

Közben Jim Beach menedzser felajánlotta, hogy készítsenek zenét Tony Richardson rendező The Hotel New Hampshire című filmjéhez. Erre a megrendelésre készült a Keep Passing the Open Windows, de az együttes úgy érezte, hogy nem tud koncentrálni egyszerre a következő albumra és a filmzenére is, ezért a projekt megbukott, a dal pedig az albumra került.^[4] Ugyanebben az időben kezdték el egy közös dal felvételét Rod Stewart és Jeff Beck közreműködésével, amely bár akkor nem lett kész, évekkel később Let Me Live címen a Made in Heaven albumra került.

Az amerikai felvételek után a müncheni Musicland stúdióban fejeződtek be a munkálatok. 1984 januárjában megjelent az albumról a Radio Ga Ga kislemez, és a második helyet érte el az angol slágerlistán (a Billboard Hot 100 listán a 16. lett). Februárban megjelent az album is, rögtön az brit albumlista második helyén kezdett, és bár ez volt a legmagasabb pozíciója, az album eladásai igen tiszteletreméltóak voltak. Amerikában viszont csak a 23. helyre került, ez még az 1982-es Hot Space 22. helyezésénél is rosszabb volt. Hosszú ideig ez volt az utolsó Queen-album, amely még abban az évben aranylemez lett Amerikában, és az ez utáni lemezeik a minimálisnál is kisebb visszhangot kaptak ott.

Zenei stílus

A Hot Space sikertelen diszkó és funk próbálkozási után az együttes visszatért a klasszikus rock hangzáshoz.^[1][3] A dalok stílusa ennek ellenére is változatos, bár ebben a tekintetben meg sem közelíti meg a korábbi albumaikat. A hangszerelés általánosságban leegyszerűsödött, a dalok több szakaszát szintetizátorral és mintavevő készülékekkel alkották meg, több dal alapját programozott dobok adják. A zenéjük meglehetősen slágeres lett, jobban, mint azelőtt addig bármelyik albumon (a lemez kilenc dalából hét kislemez A vagy B oldalára került).

A lemez első dala, és vezető kislemeze, a Radio Ga Ga. Alapveten Taylor szerzeménye, de Mercury is rengeteget hozzátett a végeredményhez. Jellegzetes alapritmusát szintetizátorok szolgáltatták, bizonyos énekrészeket pedig eltorzítottak. Könnyen felismerhető basszusszólam vezeti be, és kíséri végig az I Want to Break Free című szerzeményt. Ez a két dal az együttes két legjellegzetesebb popdala. A rockdalokhoz való visszatérést jelzi a kemény rocker Hammer to Fall, és az 1950-es évek rock and roll zenéjét idéző Man on the Prowl. Előbbi az album legvehemensebb dala, markáns gitárriffekkel, és hosszúra nyúlt szólóval, utóbbi felvételén a klasszikus hangzást elősegítő Fred Mandel zongorázott, May pedig egy Fender Telecasteren gitározott. Különös elektronikus hangszerelési kísérlet jellemzi a Machines című dalt. Ebben egy Roland VP330 Vocoderrel egy robot énekét modellezték le. Az Is This the World We Created..? egy rövid, elandalító akusztikus darab, amelynek a felvételén kizárólag Mercury éneke és May akusztikus gitárjátéka hallatszik. Az It’s a Hard Life az együttes klasszikus korszakát idézi vissza. A bevezetőjében feldolgozzák Ruggero Leoncavallo Bajazzók című operájának Vesti La Giubba áriáját.

Több dal szövege komoly mondanivalót hordoz, ami gyakran elveszik a könnyed zene mögött. A Radio Ga Ga a rádió fénykoráról szól, amelyet Taylor gyermekkorában tapasztalt meg, amikor éjszaka titokban a Radio Luxemburgot hallgatta. A „You gave them all those old time stars/Through wars of worlds – invaded by mars” sora utalása Orson Welles 1938-as rádiós hoaxára, amikor olyan életszerűen adták elő a H. G. Wells Világok harca című könyvből készült rádiójátékot, hogy a hallgatók azt hitték, hogy valós híreket kapnak, és pánikba estek. Az I Want to Break Free-t Deacon állítása szerint a nő egyenjogúsági mozgalmak ihlették – évekkel később az Afrikai Nemzeti Kongresszus egyik hivatalos dalának választották. A Machines az emberek és robotok közötti különbségeket szemlélteti egy ember és egy robot párbeszédén keresztül: előbbi félelmeit ecseteli, hogy mi lesz akkor, ha a robotok uralkodnak a földön („ne mondd, hogy nincs lelkem/amikor a gépek átveszik az uralmat,/már nincs hely a rock and rollnak”), utóbbi a robotlét előnyeit írja le („nekünk nincs betegségünk, nincs elmebajunk”). A Hammer to Fall az atomháború lehetőségét latolgatja, a dal May szerint annak a szimbóluma, hogy „Grim Reaper teszi a dolgát”. Az Is This the World We Created..? egy protest song: szövege az éhezésről és a gyermekhalandóságról, a harmadik világ problémáiról szól. Az 1985-ös Live Aid koncerten külön műsoridőt kapott.

Videoklipek

Az album három kislemezéhez készült olyan videoklip, amelyek mára klasszikussá érettek, a 80-as évek MTV videoklip-korszakának úttörőiként gyakran játsszák még ma is őket a zenecsatornákon.

A Radio Ga Ga klipjében Fritz Lang 1927-e Metropolis című filmjéből használtak fel részleteket, hogy megteremtsenek egy képzeletbeli disztópiát. Emiatt támadások érték az együttest, hiszen Lang a náci németországban készítette a filmet. Rajongókat is meghívtak a felvételekre, akik ütemes tapssal kísérték a refrént, ez azóta szinte hagyománnyá vált a koncerteken.

Az I Want to Break Free klipjében mind a négy tag nőnek öltözött, amivel az akkoriban népszerű Coronation Street című szappanoperát szándékoztak kifigurázni. Amerikában heves ellenérzéseket keltett a klip, főleg a keresztény „Biblia-övben” (Alabama, Texas), egyes zenei televíziócsatornák be is tiltották. Bár nincs bizonyított összefüggés, sokan a klip okozta botrányt okolják az együttes Amerikai népszerűségének csökkentésével.

Az It’s a Hard Life filmje a klasszikus operák világgát idézi, a tagok XVII. századi furcsa ruhában szerepelnek. Ez a koncepció magából a dalból ered, amely Ruggero Leoncavallo Bajazzók című operájának Vesti La Giubba áriájából való részlettel indul. Maguk a tagok nem kedvelték ezt a videót, egy interjúban Roger később a világ legrosszabb klipjének nevezte.^[5]

Fogadtatás

Kritikák
Forrás	Értékelés
Allmusic	[1]
Entertainment Weekly	C–[6]
Piero Scaruffi	[7]
Rolling Stone	[3]
Sounds	[8]

Angliában a közönség között sikeres lett a lemez, rögtön a második helyen kezdett a brit albumlistán. Nem összefüggően, de több mint húsz hétig volt benne a Top 10-ben, ebből három alkalommal birtokolta a legmagasabb, második helyet. Még abban az évben aranylemez lett, ami 300 ezer példány feletti eladást jelent.^[9] Mind a négy kislemez Top 20-as lett a brit slágerlistán. Amerikában jóval szerényebb volt a fogadtatása, csak a 23. helyre került a Billboard Top 200-on, ami a Hot Space-hez hasonló teljesítmény. 2002-ben aranylemez minősítést kapott.^[10] A Nielsen Soundscan felmérései szerint 1991 és 2006 között Amerikában 100 ezer példányt vásároltak belőle.^[11]

A kritikai fogadtatása vegyes volt, de a legtöbb kritikusnál a pozitív értékelés volt a jellemző. A Rolling Stone kritikusa 3 csillagot adott a maximális ötből, és így dicsérte e lemezt: „A The Works a hard rock királyi ünnepsége az unalmas metál utóíz nélkül; ebből kiderül, milyen lehet a 80-as évek Led Zeppelin II-je.”^[3] Hasonlóan a keményebb dalokat dicsérte a Record Mirror írása is: „Az energikus és magabiztos Tear It Up a lázas, nyers gitárjátékával legyőzte a kikapcsolódást biztosító, nem sok kihívást nyújtó Radio Ga Gát. Újabb ékkő került a koronára.”^[4] A Sounds kritikusa ezt írta róla: „Minden van rajta: társadalmi elmélkedés a Machines-ben, Freddie szokott balladája az Is This the World We Created..?-ben és még egy jó kis metál is Brian Maytől a Hammer to Fall-ban.”^[8] Az Entertainment Weekly 1991-ben már elmarasztalóbb volt, egyedül a Mercurynak tulajdonított I Want to Break Free-t tartotta megjegyzésre érdemesnek.^[6] Hasonlóan szigrú volt vissztekintő kritikájában az Allmusic írója, általánosságban két és fél csillagra értékelte a lemezt. A dalok közül az „50-es évek stílusában íródott Man ont he Prowl-t, az elektronikus kísérletező Machines-t, a villámcsapás szerű Tear It Upot, valamint az érzékeny akusztikus balladát, az Is This the World We Created..?-et„ tartotta említésre méltónak.^[1]

Az album dalai

Első oldal
#	Cím	Szerző(k)	Hossz
1.	Radio Ga Ga	Roger Taylor	5:49
2.	Tear It Up	Brian May	3:28
3.	It’s a Hard Life	Freddie Mercury	4:08
4.	Man on the Prowl	Mercury	3:28